A jutaipar fénykorában Bengáliában több millióan éltek ebből a fárasztó munkából, amelynek menete alig változott az ipari forradalom óta. A százéves gépeket újra és újra megjavítják. Állami támogatással sikerült fenntartani a műanyag ezen fenntartható alternatívájának gyártását, a jövő azonban nem sok reménnyel kecsegtet. Nishtha Jain csodálatosan komponált képei megörökítik a jutagyártás utolsó mentsvárait. Végigköveti a teljes gyártási folyamatot, kezdve attól, mikor a növényt levágják és kiszárítják a folyó mentén, egészen a szövésig a környék két legnagyobb malmában. A dolgozók ősrégi szövőgépek végtelen során végzik rutinmunkájukat, poros rostokkal teli levegőben. Gyakori, hogy baleset történik vagy elakad a gép; a munkások arcán tükröződik egy élet kimerítő, kemény munkája. Mindeközben a szakszervezet azért küzd, hogy megkapják a havi 250 amerikai dollárnak megfelelő minimálbért. A szünetben az egyik munkás kifakad: „Manapság már senkit se érdekel a minőség, csak hogy minél többet termeljünk.” Nem sokkal később az egyik malom örökre bezár, több mint száz év működés után.

In the heyday of the jute industry, millions of people in Bengal made their living doing this laborious work, which has hardly changed since the industrial revolution. The 100-year-old machinery has been endlessly repaired. State aid kept this sustainable alternative to plastic going, but its future looks bleak. In beautifully composed shots, Nishtha Jain shows the last vestiges of the industry. She follows the entire production chain, from cutting and drying the reed along the river to weaving in two of the biggest mills in the area. Along endless rows of antique looms, the air thick with dusty fibers, workers carry out their routine work. Accidents and jammed machines are commonplace; workers’ faces reveal the exhaustion of a lifetime of labor. Meanwhile, the union is fighting for a minimum wage equivalent to 250 US dollars a month. During their break, the workers speak out. “Nowadays nobody cares about quality, just more production,” says one. Not long afterwards, one of the mills closes its doors after more than a hundred years.